Mozgalmas elmúlt hét

            Több, mint egy hete vagyunk itt, azóta már el is kellett egyszer költöznünk, de ezen kívül még sokminden más is törtent. Kedden adtam hírt magunkról utoljára, azóta sajnos az internet szörnyűséges működése miatt kénytelen voltam hallgatásba merülni.

            Szerdán, épp miközben ebédeltem, hív Levi telefonon nagy izgatottan (vagy inkább felháborodottan?), hogy bejárt egy munkás a szobába és arra kérte, hogy minél előbb költözzünk el onnan vagy valami, mert nekik következő nap ott kell a termopánt kicserélniük – és amúgy meg senki nem szólt nekik, hogy a szobában egyáltalán lakik valaki... Úgyhogy én is hasonló felháborodottsággal mentem a házkezelőségre (a Hausverwaltung-ot így fordította a szótár :D – az adminisztráció azon része, amelyik az ittlakással foglalkozik), hogy milyen dolog, hogy mineket kiraknak a szobából. Természetesen nem engedheetek meg magamnak semmiféle követelőzős vagy számonkérős hangnemet, de nagyon rosszul esett a helyzet, úgy éreztem, hogy egy senki vagyok (amíg nem alkalmaznak, addig ez sajnos így is van...), akit ide-oda lehet rakosgatni. Na de annyit kialkudtam, hogy ha már mindenképp költözni kell, akkor már most mehessünk abba a szobába, amit márciustól kapnánk mint albérletet. Kaptunk is egy elméletileg bútorozatlan bérszobát a 4. emeleten a folyosó legvégén. A szerencsénk viszont az volt, hogy az előző lakó otthagyta a bútorainak nagy részét (vagyis szerintem mindent, mert ennél több a legnagyobb jóindulattal sem fér el abban a picike szobában): egy ruhásszekrény, két fiókos szekrényke, egy masszív iróasztal, könyvespolc, sőt még egy egyszemélyes ágy is volt benn, amit kérésünkre kivittek a szobából, hogy mi letehessük a nagy matracunkat. Ezek után délutan 2 óra magasságában megkezdődött a költözkodés. Több, mint 4 órába telt, amíg nagyjából lakhatóvá tettük az új kuckót – pedig mindent csak egy emelettel fennebb kellett hurcolni. 

            Amikor végre lenyugodtunk volna, jött egy újabb kellemetlen meglepetés: ebben a szobában a szuperszónikus stickes internetünk nem kapott jelet és semmiféle varázsszóra nem akart működni. (Jelzem, azóta is kb ugyanez a helyzet, de rájöttünk, hogy ha tanulunk vagy filmet nézünk, akkor nem gondolunk arra, hogy internet nélkül mennyire ellehetetlenedünk és elérhetetlenné válunk.)

            Mindezek ellenére barátságos lett a szoba és otthonos, de ez lehet hogy csak a túlzsúfoltságnak köszönhető. Otthon is ilyenforma volt :D

            

      Csütötök délutánra is megvolt a programunk. Időpontot foglaltam egy magyar (!!!) családorvosnál 30 km-re innen, Saarlouisban. Szükségem volt egy orvosi igazolásra az Approbation-hoz, mert amit otthonról hoztam, azt nem fogadták el. Az általuk megadott formanyomtatványt kérték egy családorvos által kitöltve. Levi pedig a neten ráakadt erre a magyar dokira. Nem hagyhattuk ki! :) Annyira rendes volt, hogy szó nélkül kitöltötte a formanyomtatványt, egy centet se vett el érte, habár biztosításom sincs még, és azt is hozzátette, ha segítségre lesz majd még szükségem, csak szóljak bátran. Ritka kellemes orvoslátogatás volt!

            

      A pénteki nap már egészen másképp kezdődött. Reggel már átadás előtt mindenkinek hétvégi hangulata volt az osztályon – az általánosan megfigyelhető fáradtság ellenére. Azt tárgyaltuk épp a többiekkel, hogy ilyenkor a kávénak sincs már semmi hatása, esetleg csak a placebo miatt issza meg az ember. Ebéd közben pedig az volt a téma, hogy az egyik rezidensjelölt szerződését véglegesítik. Örültünk neki. Sokáig az a hír járta, hogy valószínüleg nem fog maradni, mert nyelvi- és hozzáállásbeli hiányosságok miatt nem megfelelő a munkára, de kapott még egy esélyt és végül úgy döntöttek, hogy mégiscsak szükség van rá. Ennek hallatán az volt az első gondolatom, hogy ha nem lennének ilyen hatalamas emberhiányban, akkor biztosan sokkal szigorúbbak lennének a beosztottakkal szemben. És hogy ezek alapján pedig nagy valószínűséggel rám is szükségük van. Ez bátorságot és némi önbizalmat adott.

            

    „Munka” után viszont ismét egy fárasztó intézős délután következett. Elmentünk a Kabel Deutschland-hoz, ami egy országos internet-telefon-tévé szolgáltató és nagyon kedvező ajánlataik vannak. Muszáj ugyanis tennünk valamit, mert egy megbízható internet nélkül még azt sem tudjuk megkeresni, hogy például a fináncokhoz hogyan kell eljutni, mi a címe a magyar családorvosnak vagy hol lesz pontosan a vasárnapi isntentisztelet Luxemburgban. Észre sem veszi az ember, s közben minden lépése az internet által szolgáltatott információknak van alávetve. Ha nem jut hozzá, egyszerűen megbénul. Itt ugyanis mindent meg lehet találni a neten és a neten mindent meg lehet találni: a hivatalok pontos címét, telefonszámát, nyitvatartási idejét, különböző ügyintézéshez szükséges iratok listáját, nyelvkurzusokat szervező iskolákat és azok ajánlatait, mindent. S ami a legjobb, hogy ezek az infók teljesek és megbízhatóak (... nem mint otthon...).

            De ahhoz, hogy szerződést tudjunk kötni a KD-al, először bankszámlát kellett nyitnunk – ugyanis onnan vonják le havonta a bérlet árát, nem kell sehova járkálni a befizetés miatt. Ugye milyen kényelmes? Egy bő óra alatt sikerült dűlőre jutnunk a bankos bácsival és sikeresen számlát nyitottunk a Postbank-nál. Szerencsénk volt, hogy türelmes volt a bácsi és 2x-3x, jó szájbarágósan elmagyarázott mindent, amíg megértettük. Ezek után egy darabig még tátottuk a szánkat a központban, sétálgattunk, amíg az enegriánkból futotta, utána pedig szépen hazajöttünk.

            

               Ahogy az elején is mondtam, sokminden történt kedd óta, mi kellemesebb volt, mi kellemetlenebb, mikor bosszankodtam, mikor örültem. De egy dologra rájöttünk: bármilyen nyelvtudással jön el otthonról az ember, a legtöbbet akkoris itt az emberek között, mindenféle ügyes-bajos dolgokat intézve, sokat kérdezősködve és még többet bangóskodva lehet tanulni :)