A napokban valaki megkérdezte: ha a halál után még egyszer
visszatérhetnék, másként élném-e az életemet? Hirtelen azt
válaszoltam, hogy nem. De később mégis elgondolkoztam és…
Ha életemet újra kezdhetném, kevesebbet beszélnék és többet hallgatnék. Nem gondolnék arra, hogy
egyelőre nem hívok vendéget azért, mert a lakásom tapétája kifakult, és
a heverőm anyaga is színét veszítette. A nappaliban mernék száraz
kenyeret enni, nem félnék a morzsáktól, és nem izgatna a kandalló
körüli rendetlenség sem. Türelemmel hallgatnám nagyapámat, amikor fiatal éveiről
mesél. Nem
követelném meg, hogy egy meleg nyári napon a kocsi ablaka fel legyen
húzva, mert összeborzolódik a frizurám. Nem engedném, hogy a
rózsa formájú gyertyám megolvadjon az egyik ablakban, hanem gyakrabban meggyújtanám. Gyermekeimmel gyakrabban
leülnék a parkban játszani, és kevesebbet gondolnék a fű által okozott zöld foltokra. Tévézés közben kevesebbet
nevetnék és könnyeznék, inkább figyelnék az élet nehézségeire. Férjemmel jobban
megosztanám a felelősséget. A heveny rosszullét esetén is lefeküdnék, nem gondolva arra, hogy
nélkülem a hivatalban megáll a világ. Nem várnám, hogy
állapotosságom kilenc hónapja gyorsan elmúljon, inkább örvendeznék minden pillanatban,
hisz a bennem fejlődő élet az egyetlen módja az Isten csodás tervével
való együttműködésnek. Fiamnak, aki izzadtan
érkezett haza a játékból, nem mondanám: “ Elég volt, hagyd abba,
mosakodjál meg, mert már kész a vacsora!” Gyakrabban mondanám: ''Szeretlek” és ritkábban
“Nagyon sajnálom…”, de mindenek előtt, ha újból kezdhetnék mindent, minden percet tudatosan
élnék meg… addig figyelnék, míg tényleg meglátok mindent… átélném… és nem engedném
el soha.
Bruno Ferrero
