Elvont dolgok...

    ... Minél jobban halasztom ezt a posztot, úgy érzem, annál többet veszítenek az aktualitásukból a gondolataim... De remélem, ezt csak én érzem így :)

    Múlt héten pénteken fejeztünk be egy három hetes gyarkolatot a pszihiátrián. Azt kell hogy mondjam, ez volt az egyik legjobb, leghasznosabb gyarkolat. Hadd magyarázzam el, miért.
   Először is, a köztudatban a pszihiátria megalázóan alul van értékelve, le van alacsonyítva. Azért, mert a legtöbb kívülállónak halvány fogalma sincs arról, hogy mi is folyik ott valójában. Még az orvostársadalom keretein belül is sokan lenézik a pszihiátereket, pszichoterapeutákat. Pedig az is egy szép és nagyon érdekes szakterület, azt is lehet nagyon szeretni, szenvedéllyel és teljes odaadással végezni, még akkoris, ha az egyik legelvontabb ága az orvostudománynak. És még nem is mondtam semmit arról, hogy az emberek igenis nagyon sokszor rászorulnak ilyen jellegű segítségre (ne tévesszük össze a pszihológiával, ami egészen más jellegű lelki problémákkal foglalkozik), de a legtöbbször természetesen szégyellnek orvoshoz fordulni azzal, hogy huzamosabb ideig, hetekig-hónapokig rossz kedvük van, néha már-már annyira, hogy semminek nem látják értelmét, semmiben nem lelik örömüket - pontosan azért, mert a társadalom azon nyomban megbélyegzi őket, mint 'bolondokat'.
    Mindezzel annyit akartam mondani, hogy addig, amíg nem értünk valamihez, ne alkossunk róla leértékelő, megalázó véleményt.
    Amit még fontosnak tartok elmondani, sőt ezt talán fontosabbnak és személyesebbnek tartom, mint ez eddigieket, az az, hogy bizony ezekből a különböző pszihikai esetekből is lehet tanulni. Most biztos sokan azt kérditek, hogy ezektől a bolondoktól ugyanbiza mit lehet tanulni?? Hát az életükből, az általuk elkövetett tudatos vagy nem tudatos hibákból. Az a rengetek lelkileg rokkant, kisiklott sorsú ember nagyon el tud gondolkodtatni. (Persze csak azt, aki erre fogékony és akiben van ehhez elég empátia...) 
    Úgy tartják, hogy ahhoz, hogy 'ne bolonduljunk meg', hogy az élettől kapott pofonokat és stresszt jobban el tudjuk viselni, néha le kell vezetnünk a feszültséget. Abszolút egyetértek. De viszont egyáltalán nem mindegy, hogy milyen formában és hogy ki(ke)n.
    A mukahelyen egész nap kedves kell lenni, nem jó, ha az ember visszaszól vagy veszekszik valamelyik kollégával, vagy neadjisten a főnökkel, egész nap dolgozni kell, jól kell teljesíteni, legalább úgy, mint a többiek, ha nem jobban - amikor pedig hazamegy, és elege van, hogy egész nap hajszolták és utasítgatták jobbra-balra, akkor kitölti a dühét. És a család az, aki ezt nap mint nap elszenvedi. Mennyire fonák! 1. Mások előtt nem 'akadunk ki', mert hát mit fognak mondani rólunk, a főnök kirúg, ha nem tudok uralkodni magamon, a többiek nem láthatják, hogy milyen hisztis vagyok stb stb.. De nem-e véletlenül a párunk véleménye kellene ennél sokkal jobban érdekeljen?? Elvégre Ő az, aki elkötelezte magát mellettünk, akivel nap mint nap együtt élünk, egyszóval: aki a legfontosabb nekünk. Például, amikor munkába megyünk, mindig kiöltözünk, hogy legyünk szépek, rendezettek. Miért nem tesszük ezt meg a kedvesünkért? Miért csak az első pár randin fontos ez? Ő miért nem láthat minket ugyanolyan szépnek és rendezettnek nap mint nap, mint mások? Szerintem ennek az az oka, hogy már nem tudunk hálásak lenni, nem tudunk örülni és nem tudjuk kifejezni a hálánkat a másiknak. 2. Nem kell kiakadni! Az nem igaz, hogy nem tudok uralkodni az indulataimon! Csak az, hogy túl nehéz, ezért inkább meg se próbálom. A belső feszültség hatalmas erőt generál, és ezt valóban nehéz uralni, és helyes mederbe terelni. De ha kiöntjük magunkból, azzal csak mi könnyebbülünk meg, másoknak pedig ártunk, míg ha megpróbáljuk 'megnevelni' őket, sokkal kevésbe ártunk a körülöttünk levőknek, és mi is megkönnyebbülünk. 
    Még ezt is meg lehet tanulni, hogy a család, annak melegsége és meghittsége mennyire fontos egy egészséges lelki fejlődéshez és lelki élethez. Miért van az, hogy a gazdag családok gyerekei a magány, szeretethiány és magukbafordulás miatt italhoz és drogokhoz nyúlnak segítségért és bekerülnek elvonóra? Azért, mert sok esetben a szeretetet, lelki gondozást és odafigyelést sokkal nehezebb megadni akár gyermeknek, akár felnőttnek, mint az anyagi hátteret bizotsítani. Vagy sokan depressziósak, sőt pszihótikusak lesznek azért, mert a párjuk elhagyta őket. De miért hagyta el? Vagy mert beleölték magukat a munkába, vagy mert valamilyen szenvedélybetegek lettek vagy ehhez hasonlók és nem akartak  segítséget kérni akkor, amikor még lehetett volna változtatni a helyzeten.
    Nagyon sokat lehetne még ezekről a dolgokról beszélni, filozófálni és úgysem lenne vége. A lényeg az, hogy mennyire fontos odafigyelni saját magunkra és a körülöttünk levőkre, lelkileg egyensúlyban maradni, hiszen az embert legnagyobb részben a psyhé-je határozza meg, a lelke, a személyisége, a gondolatai, nem pedig a biológiai mivolta - még ha sokan ezt nem is hajlandóak elfogadni.