Otthon.

 

    Szeretnélek megkérni valamire: gondolkodj el egy pillanatra azon, mit jelent számodra az Otthon. Mi is az valójában? Egy ház? Egy szoba? Egy város? Egy közösség? Egy melegen ölelő érzés? A gyerekkorod biztonsága? Egy jól ismert dallam? Régi fényképek a vitrin üvege mögött, amelyek mint filmkockák, sorakoznak a szemeid előtt és kelnek életre?

    Húsvétkor otthon voltunk. Csak egyetlen hétre. Otthon, a szülői házban (milyen furcsa, még sosem neveztem így). Testvérrel, szülőkkel, nagymamával. Egy nagymamával. De sikerült találkoznunk a közeli rokonokkal. Mint minden egyes hazalátogatásnál. Nekem ez nagyon sokat jelent. Hogy lássam őket, hogy személyesen megkérdezhessem, hogy vannak, mi minden történt a legutóbbi látogatásunk óta. Nekem ez az Otthon.
    Amikor közeledünk Nagybányához, és az út, a falu- és városnevek kezdenek egyre ismerősebbek lenni, már akkor egy jóleső, kellemesen ellazító és megnyugvást hozó érzés fog el. Már közel vagyunk. Azt érzem, hogy innen már bárhogyan hazajutunk, ide már ki tudnak jönni értünk, ha kell, itt már semmi nem történhet, ami megakadályozza a hazajutást. Nekem ez az Otthon. 

    Aztán beérünk a városba. Abba a nagyon poros és dudaszótól hangos túlnyomórészt román városba, ahol születtem és életem első 17-8 évét töltöttem. Amely várost, szégyen, de még most sem ismerek rendesen, számos részén simán eltévednék még ma is, de amely mégis az ő többé vagy kevbésbé forgalmas utcáival végigkísérte a gyerekkoromat és az iskolás éveimet. A többségük nem különösebben szép utca, sokukat tipikusan balkán módón düledező épületek közé felhúzott villák tarkítanak, tele apró üzletekkel, ja és persze kóbor kutyával... Itt bicikliztem először, itt mentem városnapokra és koncertekre a barátokkal (igaz, az én baráti köröm meglehetősen kicsi létszámú volt), itt sétáltunk néha vasárnaponként a családdal. De ott van a Liget például, vagy a Klastromrét, a város szabadtéri gyöngyszemei, ahol a szép napokon a megmaradt markonyi magyarság egy részével is találkozni lehet. Az atlétika pálya, ahova olyan szívesen mentem futni - annak ellenére, hogy soha, egyetlen egyszer sem voltam megelégedve a teljesítményemmel. Ott van a városi piac, ami mindig is büdös volt és koszos, utáltam oda járni. Ismerősökkel találkozni viszont annál inkább! Mai napig szeretem végigjárni ezeket az utcákat. A szemem folyamatosan az utat pásztázza és ismerősöket keres, bár az eszem tudja, hogy a régiekből nagyon kevesen maradtak. Mégis hatalmas élmény összefutni egy-egy régi kedves tanárral, ismerőssel. Ja és nem utolsó sorban, a férjemmel is itt ismerkedtem meg. Nekem ez az Otthon. 

    Na de nyilván nem a városért vagy az utcákért látogatunk haza. Ahogy közeledünk a házhoz, egyre erősebb lesz a 'megérkeztem' felszabadító érzése. El tudom engedni magam. Teljesen. Mintha egy erődbe érkeznék, ahova az idő nem tud követni. Persze ez hülyeség, mert nyilván én is, a szüleim is öregebbek lettünk az évek során, mégis rám telepszik egyfajta nyugalom: akár az egyetemről mentem haza a vakáció idejére, akár felnőttként, a saját kis családommal látogatok haza Németországból, mindig azt érzem, hogy ez egy védett sziget, ahol az élet nehézségei nem érnek utol, ahova a hétköznapi stressz nem követ, ahol nem kell aggódnom vagy félnem, ahol még mindig az a gyermek lehetek, aki évekkel ezelőtt elment innen. Ahol MINDIG várnak. Hazavárnak. Édesapám minden egyes alkalommal már érkezésünk előtt fél órával tábort üt a nyitott kapu előtt, onnan lesi, hogy mikor kanyarodunk be az utcába. Úgy vár, mint egy kisgyermek a Mikulást. Örömmel, türelmetlenül, kíváncsian. Helyet készít az autónknak az udvaron. Ő inkább kint parkol az utcán, csakhogy nekünk legyen bent helyünk. Édesanyám, és legtöbbször nagymamám is sietve jön ki elénk a házból. Örömkönnyektől csillogó szemmel ölelnek át. Gondolatban elmondanak egy fohászt, amiért a Jóisten ismét, sokadjára is hazavezetett minket - ezt sosem mondta egyikük sem, mégis teljesen biztos vagyok benne. Nekem ez az Otthon. 

    És ahogy beteszem a lábam a házba olyan, mintha mindig is ott lettem volna. Mintha egyáltalán nem is lettem volna távol. A jól ismert otthonos, kényelmes kis zsúfoltság fogad. A lépcső mellett a régi cserepek tele muskátlihajtással, a kerti cipők és szerszámok éppen úgy sorakoznak, mint régen. Hihetetlen, hogy szinte mindennek ugyanaz a helye, mint amikor gyerek voltam. Legyen szó a nagymamám szobájáról, vagy a kamráról, a pincéről, szinte bármit megtalálok még most is. Minden ugyanúgy fogad, mint ahogyan ott hagytam. Természetesen az én szobám is. De ami a legfontosabb, a viszontlátás öröme, a szetetet meleg ölelése, amitől azt érzem, hogy akárhány évesen akármilyen messziről is jöjjek, mindig a szüleim kicsi lánya leszek. Nekem ez az Otthon. 

    Este, vacsora után általában a konyhaasztal körül szoktunk még beszélgetni. Mindig el tudom mondani, ha valamire szükségem van. És nem hogy csak egyszerűen segítenek, vonakodva kénytelenül-kelletlenül, hanem egyenesen várják, hogy mit tudnak értünk megtenni. Igen, valamilyen szinten kiszolgálnak. Igen, próbálnak a kedvünkben járni. Igen, olyankor és általában csak olyankor tudom megengedni magamnak, hogy teljesen elengedjem magam, hogy gondtalanul hátradőljek és kiélvezzem. Azt, hogy nem magamnak kell főznöm, bevásárolnom, vagy hogy még egy keresztelő megszervezésében is egy csomó segítséget kapok. Hogy mindig van, aki segítsen, aki intézkedjen. Nekem ez az Otthon. 

    Amikor öcsém leül a régi, lehangolt zongora mellé, amit még gyerekkorában kapott és emlékszem, hogy nagy nehézségek árán tudott csak bekúszni a szüleim hálószobájába a szűk előszoba miatt,, leüti a billentyűket, és felcsendül egy-egy jól ismert dallam, a hideg és a meleg minden árnyalata és ötvözete átfut rajtam: megrohannak az emlékek és maguk alá temetnek az érzelmek. Nem tudok uralkodni a könnyeimen. Nekem ez az Otthon.

    Amikor hazalátogatunk, legalább egy alkalommal mindig elmegyek istentiszteletre. A hitbeli feltöltődés számomra létfontosságú. Sosem felejtem el, pár évvel ezelőtt - történetesen a fiam keresztelőjén tudatosult bennem, mennyire meghatározó szerepe volt ennek a régi templomnak az életem során. Itt kereszteltek engem, itt konfirmáltam, itt eskettek minket (először :) ) és a gyermekeimet is itt keresztelték. Ez számomra hatalmas dolog. Nagyon hálás vagyok érte. És elárulok még valamit: amikor belépek abba a templomba, amit annyi éve ismerek, és ahol az évek során annyi lelkész szolgált már, akkor elönti a testemet-lelkemet a "megérkeztem, hazaértem" melegsége. Olyan erősen, hogy képes vagyok lerogyni a padba és átadni magam az érzésnek. Érzem, ahogyan megkönnyebbülök, ahogyan elszáll a feszülstség. Minden terhet leteszek. Nekem ez az Otthon. 

Természetesen nagyon sokszor eszembe jutnak azok az ünnepi alkalmak, esetleg szereplések fiatal koromból, amelyek màsok emlékeiben talán traumaként, de legalábbis hatalmas teherként raktározódtak el, én viszont módfelett hiányolom őket: az éneklést, szavalást, az ünnepi alkalmak megtisztelését és különlegessé tételét. Az anyanyelv ezen fajta művelését. Amikor élünk a szavak erejének a hatalmával. Amikor egy különleges üzenetet szeretnénk átadni: akár Karácsonykor szavalunk el egy verset, akár anyák napjára, akár locsoláskor. Amikor az anyanyelvünk nem húzódik be a szobánk négy fala közé, nem ragad meg gondolati síkon, nem csak egy könyv lapjain találkozunk vele. Hanem az anyanyelvünkon élünk. Ha a minket körülvevő emberekkel a belső világunk nyelvén tudunk értekezni. Anyanyelvünkön viccelődni. Kifejezni legmélyebb gondolatainkat, reményeinket, fájdalmainkat. Ha az anyanyelvemen tudok gyógyítani. Nekem ez lenne az Otthon.

    A legfontosabb pedig, maga a teljesség, ha mindezt az én kis családommal együtt élhetem meg. Ha ott vannak velem. Ha én osztozhatok velük s ők osztoznak velem. És együtt lehetünk Otthon.