Drága Nagymami!
De hiszen már látod! Most már mindent látsz. Belelátsz az otthonunkba, a szívünkbe - lelkünkbe, az emlékeinkbe, amelyek hozzád kötnek és kötődnek, most már mindent tudsz. Azt is, amiket nem mondtunk el. Mert sokszor nem mondunk el dolgokat egymásnak. Férj a feleségnek, húg a nővérnek, fiú az anyának, meny az anyósnak, unoka a nagymamának... Nem akartunk terhelni, mert volt elég gondod. Nem akartunk megbántani, habár mi sokszor másképp láttuk a dolgokat. Nem akartunk vitát, habár nem értettünk egyet. Nem akartuk megosztani, mert az őszinteség nem mindig talált megértésre. Kérünk, bocsáss meg nekünk ezért. Nézd el nekünk, ha nem látogattunk olyan gyakran, mint tehettük volna. Holott te mindig erre vártál. Bocsásd meg, hogy olykor teherként éltük meg a kötelező családi összejöveteleket. Holott neked a család volt a mindened. Az volt az álmod, hogy az unokáid ott maradnak a közeledben, hogy mind együtt maradunk, egy helyen. Te tartottad össze a családot. Minden ünnep azzal volt teljes, hogy másnapján nálad gyűltünk össze mind. A 60-70 éves gyermekeid, a 30-40 éves unokáid. És néha napján még az 1-2 éves dédunokáid is. Téged a család éltetett. Hogy utolsó pillanatig adhass oda nekik mindent. Mindent, amid volt. Ez volt a te szeretetnyelved. Te így szerettél. Nagyon. Utolsó erődből is süteményt sütöttél, befőttet és lekvárt főztél, hogy mindet szétoszthasd. És sosem fogadtad el a visszautasítást. Sokszor nem szerettük ezt, pedig te csak biztos akartál lenni benne, hogy valami kevéssel bár, de hozzá tudsz járulni a testi jólétünkhöz. Magadat utolsó helyre helyezve, mindig másokért, a családodért éltél. Te a kevéssel is nagyon elégedett voltál. És az okozta neked a legnagyobb örömöt, ha adhattál. Ha ajándékozhattál. Makacsul ragaszkodtál ehhez mindig. Igen.. a rugalmasság nem igazán volt az erősséged... De most úgy gondolom, hogy ha ez nem lett volna, talán a családot sem tudod ilyen átható erővel összetartani. Vajon most hogyan lesz tovább? Vajon meg tud-e maradni az a szokás, hogy összegyűljünk - összeüljünk, akár a régi házban, visszaidézve Téged? És Nagytatit. A temérdek kép biztosan jó segítségünkre lesz ebben. A megannyi születésnap, ünnep, közös ebéd. És mi mindig csak elégedetlenkedtünk, hogy áh, úgysem beszélgetünk, csak tévézünk - de akkor még eszünkbe sem jutott, hogy mi lesz, ha már ez sem lesz. Nem lesz a Nagymama, aki mindenki iránt őszintén érdeklődik, aki lehetőségeihez mérten mindenkinek a kedvére próbál tenni. Bocsáss meg nekünk, ha nem voltunk elég hálásak ezért. Most biztosan hiányozni fog. Hiányozni fogsz. Üres a ház. Ahol annyi gyerekkori nyarat töltöttem én is. Sokminden eszembe jutott, bizony. Az is, mikor még olyan kicsi voltam, hogy a szüleim után sírtam este, meg az is, amikor már én voltam a nagy testvér. Amikor bent a szobában vagy kint az udvaron labdáztunk, fociztunk. Amikor folyton a kert végében levő alma fára másztunk fel és a Nagytati asztalos műhelyét kirámoltuk, a szegeket az alma fába vertük be. Amikor még tyúkok és nyulak voltak, nem csak a magányos kutyus. A hűséges.
Jól esik visszaemlékezni. Mintha régi képeket porolnék le – emlékképeket. Hogy ismét éles színekben tükndököljenek lelki szemeim előtt. Mindent köszönünk Neked. A sok együtt töltött évet, a sok segítséget, meg azt is, hogy mi is segíthettünk Neked. Szívből remélem, hogy most egy sokkal szebb és sokkal jobb, békésebb helyen vagy s onnan nézel le ránk. És azt is szívből remélem, hogy mindegyikünk külön-külön megszívleli mindazt, amit tanítottál – ha nem is szavakkal, de tettekkel egészen biztosan.
Nyugodj békében. Az emléked még a dédunokád szívében is élni fog.
UI: Talán nem veszed rossz néven, ha most ilyen közvetlenül fogalmaztam meg ezt a búcsúlevelet. Így fesztelenebb és őszintébb lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése