Aki mer, az vajon nyer is?

     Amikor valakitől olyan jelzést kapok, hogy nagyon szívesen olvassa az írásaimat, csak az a baj, hogy túl ritkán írok, akkor először természetesen nagyon örülök neki. Utána pedig megszégyenlem magam, amiért ennyire hanyag vagyok és elkezdek gondolkodni rajta, hogy mi is történik most velem, amiről írhatok. És aki keres, az általában talál is :) 

          Most jelenleg szabadságon vagyok s közben látogatom a német órákat, mert másfél hét múlva nyelvvizsga. S ha az ember túl sokat ül itthon - nem mondom, hogy unatkozom, mert az nem igaz - akkor általában túl sok ideje van... gondolkozni. 

       Most így 3 hónap munka után ennél a kórháznál arra jöttem rá, hogy nemcsak hogy nem egy leányálom itt Németországban orvosként kórházban dolgozni, de ha az ember még örökké fél is mindentől, akkor abból semmi jó nem sül ki. 

       Voltak, akik már az elején mondták, hogy minél hamarabb kezdjek el például teljes munkaidőben dolgozni, s hogy ez a 33%-os szerződés egy nagy szar - főleg ha az ember jól beszéli a nyelvet, de hát én féltem, nem bíztam magamban s a képességeimben s végig arra törekedtem, hogy minél jobban kikerüljem a felelősségvállalást meg a nehéz munkát. Ez az igazság. Most pedig úgy érzem, hogy magammal toltam ki. Sajnáltam és sajnáltattam magam. Még mindig itt vagyunk egy rongyos kis bentlakásszobában, fejlődni nem fejlődok, mert egy rakás túlórát gyűjtöttem, amit itthon ülök most le, nem haladunk sehova, állunk egy helyben. Erre most az lenne a józan válasz, hogy legyek türelmesebb, mert semmi nem megy egyből meg satöbbi-satöbbi. Nem a türelemmel van a baj - na jó, sokszor azért azzal is... - hanem inkább azzal, hogy hibásnak érzem magam, amiért nem vagyok bátrabb és mindig mindentől óvom magam. 

       Most például még attól is félek, hogy mi van, ha nem véglegesítenek. Az igazgatóságtól ugyanis még nincs válasz, egyelőre még nem tudok semmi biztosat, csak azt, amit az orvosok terveznek velem. Másrészt viszont nem lenne mitől félnem, mert a következő 6-7 hónapban elmegy az összes nagy rezis, és így vagy úgy, de muszáj pótolni őket. Viszont ha engem a jelenlegi szerződésem lejártáig nem engednek dolgozni a túlórák miatt - mert a napi 2.6 órát már a következő 2 hónapa is előre ledolgoztam, akkor az meg nekem nem jó, mert mindenből teljesen kiesek, a németet elfelejtem, visszafejlődök. 

    Egynéhány meghitt családi beszélgetés után a férjecskémmel eldöntöttem, hogy nem fogok többet betojni. Megpróbálom minél hamarabb kideríteni, hogy mi az, ami teljesen biztos az elkövetkező hónapokra nézve, a többit pedig megpróbálom úgy alakítani, hogy ne rövidtávon legyen könnyű, hanem hosszútávon jövedelmező - úgy anyagilag, mint szakmailag. 

    Szóval: nem fogok félni jelentkezni máshova is, ha arról van szó, nem fogok félni beszélni a főorvossal vagy a személyzeti vezetővel, nem fogok félni megkérdezni, hogy akkor most hányadán is állunk. Elég volt abból, hogy mindig hátrahúzódok defenszívába, holott gőzerővel kellene előretörni. Hogy folyton a kudarctól félek, és nem a lehetséges győzelemre összpontosítok. Ha én nem teszem meg magamért, más biztosan nem fogja. Legfennebb jön valaki más a helyembe, aki ki fog tudni használni minden létező és nem létező lehetőséget. És akkor ő fog jobban járni.