Azt sem tudom, hogy kezdjem... Már nagyon rég nem adtam hírt magamról, aki várta a bejegyzést, az jogosan tette. Azért is szedtem össze a gondolataimat egy cseppet, s fogtam neki egy kis összefoglalót írni.
Nem voltak túl könnyűek az elmúlt hetek. Épp ma számoltuk, még csak 3 hete jöttünk vissza otthonról a két hetes húsvéti vakáció után, de néha egy örökkévalóságnak tűnik. Pörögnek a dolgok, repülnek a napok. Mintha minden nap ugyanolyan lenne, mintha nem változna semmi - s mégis minden más...
Még mindig kerülök olyan helyzetbe - a kórházban leginkább -, ami teljesen új, lövésem nincs, hogy most mit is kellene tennem. Rettenetesen kínos tud lenni. Több nap telt el egymás után például úgy, hogy én vállalkoztam, hogy elintézek valami apróságnak tűnő dolgot (pl. egyik nap egy rehabilitációs helyet kellett egy betegnek telefonon lefoglalni), és a "művelet" közben lefagyok, nem tudom, mit kell mondanom, kérdeznem, ráadásul még nem is értem, mit kérdez a másik... - hát azt hittem, elsüllyedek szégyenemben.
Vagy amikor szinte emberszámba se vesznek, mert nem vagyok még teljes jogú alkalmazott. Vagy a másik rezis segge után jövök-megyek, mint egy kiskutya, holott bizonyos esetekben én több tudással rendelkezek, mint ő.
Már kezdett a morálom / kitartásom / önértékelésem / életkedvem stb erősen zuhanni, mikor érkezett a hír otthonról, hogy nagytatám meghalt... Az, aki gyermekkorom óta ott volt mindig a közelemben. Akit láttam nagyon rossz és nagyon jó hangulatban is, nagyon kedvesnek és szerethetőnek és hát.. kevésbé szerethetőnek is. Aki élen járt a szorgos munkában. És aki mindig jót akart az övéinek - a maga módján. Mikor a nagyszülőkkel együtt él az ember, egy fedél alatt, bizony nemcsak hogy kívülről fújja minden rigolyájukat, de még meg is tanulja békésen elviselni őket. Sőt, oda is eljut, hogy nagyon meg tudja őket siratni...
Mikor legutóbb láttam nagytatámat, már csak egy gyenge, sápadt, sántikáló öreg bácsi volt. Egy makacs öreg bácsi, aki viszont együttérzést és sajnálatot csalt az ember szívébe és aki nagyon is tisztában volt saját helyzetével. A halálhír előtt két nappal beszéltem a szüleimmel, és nem tudom elfelejteni, szinte látom magam előtt, mikor apum mesélte, hogy mennyire sugárzott a tata a boldogságtól, amikor meg lett borotválva - mennyire örvendett a törődésnek, de beszélni akkor már alig tudott. Aznap este ezzel a képpel a fejemben aludtam el és azzal a gondolattal, hogy most úgy megölelném azt a kedves öreget! Hogy ne a halál szorítását érezze, hanem a család szeretetét és támogatását az utolsó pillanatig. A szomorú sms után pedig elkerülhetetlen volt, hogy ne sirassam meg. Számtalan régi emlék tört elő bennem. És olyan gondolatok is, hogy: jól használjuk ki az időnket ezen a földön, mert eljön a pillanat, mikor késő lesz. Szeressük a családunkat, hitvesünket, hiszen minden nap egy ajándék és megérdemlik, hogy minden nap törődjünk velük. Örüljünk az életnek, mert minden nap egy új lehetőség, hogy jobbak legyünk, mint tegnap, és hogy többet adjunk, mint amennyit kapunk. Hiszen az élet valódi értéke nem annak hosszában rejlik, hanem sokkal inkább a mélységében. Legyünk hálásak mindenért és lássuk meg Istent még a legnehezebb percekben is. Próbáljunk tartalmasan megélni minden percet!
De tudjuk, ugye, hogy a felhők közül mindig kisüt a nap: csütörtökön éppen német órán voltam, mikor hív a munkatársam, hogy júliustól hivatalosan is szerepelek a munkabeosztásban, külön egy osztályon egyedül. Tehát még a próbaidő lejárta előtt véglegesítenek! Annyira örültem! Hiába, hogy megvoltak már az előzmények és a jelek, hogy ez így lesz, de a bizonytalanság még ott volt. Nem is jöhetett volna jobbkor egy ilyen hír :) Megkaptam a visszaigazolást, hogy az apró sikertelenségek ellenére a végeredmény mégiscsak siker! Hogy nem az a mérvadó, hogy hogyan telik el 1-2-3 napom, vagy hogy én milyennek ítélem meg a saját fejlődésemet, hanem az összkép. Mert ha minden tőlem telhetőt megteszek, akkor az Úr is megteszi azt, ami Tőle telik. És valóban ki fog sütni a nap!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése