Final countdown

     

     Rohamosan telik az idő... Pontosan 3 hét múlva már ott kell lennünk Németországban. A visszaszámlálás elkezdődött.

     Már elkezdtünk összecsomagolni, kiüríteni a házat, de az igazi kihívás a szükséges iratok beszerzése. Mindent megtesznek, hogy az ember életét megnehezítsék: az egytemen lassan dolgoznak, nem érdekli őket, hogy esetleg az ő munkájukon múlhatnak nagyon fontos dolgok, egyik procedúrához szükséges egy másik, s ehhez pedig egy harmadik... Jah, és minden kis szerencsétlen papírért fizetni kell! Ez a bürokrácia, ami itt nálunk van, egész egyszerűen hihetetlen.

     Na de beszéljek valami másról is. 

     Karnyújtásnyira vagyunk attól, amiért több mint egy nehéz éven keresztül küzdöttünk. Rengeteg időt, energiát és pénzt áldoztunk a német órákra, németországi útra, előkészületekre, az iratok beszerzésére ...... Most végre itt állunk a küszöbön. Egy új kezdet küszöbén. Egy új élet küszöbén. Nekem talán nem lesz annyira új a környezet, ahova megyünk, hiszen novemberben 4 kemény hetet húztam le a leendő kollégáim között. Levinek viszont nehéz lesz megszokni a mindennapi munkábajárás hiányát, a társaság hiányát és azt, hogy német folyik mindenhonnan. 

     Hatalmas kihívás ez. Annak ellenére, hogy az általános nézet szerint az ember menekülésből hagyja el hazáját és keres jobb megélhetést külfüldön. Ennél többről van szó. 

     Sokan úgy gondolják, hogy az itthoni nehézségek ellenére sem lenne szabad kivándorolni, meg kell álljuk a helyünket itthon, az országnak és az embereknek itthon van ránk szükségük. Ez egy egész életre szóló áldozatot és lemondást jelent. Illetve azt, hogy az embert nem becsülik meg a munkájáért, nem értékelik azt, kihasználják, hajszolják és mindezért cserébe alig tudja biztosítani a családja számára a megélhetést. Képtelen egy saját lakást vásárolni magának vagy esetleg gyarapodó családjának, azt kellő képpen berendezni, felszerelni, egy autót venni vagy netalán családi nyaralást megengedni magának. Ebben az országban ezek az alapvető dolgok sajnos nagyravágyó álmok maradnak. 

    Külföldön a helyzet teljesen más. Egyetlen hónapig voltam ott, de a különbség egyértelmű volt. Az orvosoknak ott is sok dolguk van, de jobban segítik egymás munkáját, nem húzza vissza egyik a másikat a saját érdekét tartva szem előtt. A kezdő rezisekre nem kiabálnak, mint itt a legtöbb kórházban, hanem tanítják őket, magyaráznak nekik. Van versengés ott is, nem igaz, hogy nincs, és vannak ott is rosszindulatú emberek, de a munkást és munkáját tisztelik és becsületesen megfizetik. A munkakörülmények olyanok, hogy - összehasonlítva az itthoni körülményekkel - az ember kifejezetten kedvet kap a munkára (nagy kantin az alkalmazottaknak, a konyhában a lefőzött kávé és a víz bármikor az orvosok rendelkezésére áll). Szakmailag pedig óriási lehetőség van a fejlődésre és továbbtanulásra. A főorvos minden hónapban egyszer tart egy továbbképző jellegű beszélgetést a rezidensekkel / -nek egy előre megadott témáról, állandóan érkeznek a kórházba a meghívók mindenféle továbbképzésekről, előadásokról, illetve a modern felszerelések és diagnosztikai eljárások is tanulási lehetőséget jelentenek.

     Az elején nehéz lehet meghozni a döntést, hogy ezt a megszokott, kényelmesen rutinos, de stagnáló, előre nem haladó, nem fejlődő életet és társadalmat, baráti kört, régi ismerősöket, szülőket el kell hagyni - de ha kicsit is többet szeretnénk elérni, akkor lépni kell.

     Persze, hogy én is félek ettől az egésztől. Tudom, hogy az elején nehéz lesz, amíg minden apróság elintéződik és amíg teljesen beilleszkedek és beleszokok a munkába. De úgy érzem, hogy ennek pár hónapnál többet nem szabad igénybe vennie. Eddig minden olyan csodálatosan alakult (még a magyar útlevelem is pont elkészült), hiszem, hogy ezután is velünk lesz az Úr és megsegít és megáld minket ezen az úton. Mi pedig minden tőlünk telhetőt megteszünk a jó haladás érdekében.