Gaudeamus igitur...

      Eltelt ez a nagy nap is... Június 21. a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ballagási ünnepsége. 

     Egyetlen nap volt az egész, mégis annyi minden történt. És most nemcsak a konkrét programokra gondolok, amelyek reggeltől estig igénybe vették a türelmünket és tűrőképességünket, hanem mindazokra a belső történésekre, amelyek szerintem a végzős diákok mindenikében lezajlottak. 

     Reggel 9-től volt egy utolsó előadás, amely a kelleténél talán kicsit tudományosabbra sikeredett - ahhoz képest, amit egy búcsúelőadástól vár az ember. De nyilván jótanácsokat is kaptunk útravalóul azzal a megjegyzéssel, hogy nincs általános, örökérvényű recept, ami mindenkinél beváljon. Tehát semmit nem könnyítettek a dolgunkon, a tanács végülis nem létezik...

     Déli 12 órakor, a legszörnyűbb melegben, fekete kalapban és bokáig érő, vastag fekete talárban szó szerint ballagtunk legalább 3 km-en keresztül az egyetemtől a városi sportcsarnokig, ahol akkora tömeg várt, hogy az ember beleszédült. Végül elfoglaltuk helyeinket a számunkra a pályán felsorakoztatott 800 széken. Ennyien végeztünk. Általános orvosi kar, fogorvosi kar, gyógyszerészeti kar, általános aszisztensképző kar, bábaképző kar - ezeknek román és magyar tagozata, valamit a román nyelvű nutricionista kar, testnevelés kar, fogtechnikusképző kar, gyógyszerészeti aszisztensképző kar, balneo-fiziko-kinetoterápia kar diákjai. Pár nem túl hosszú ünnepi beszéd után eljött a nap csúcspontja: az ESKÜTÉTEL pillanata. Így hangzott:

Ünnepélyesen fogadom, hogy azon idő alatt, míg az orvosi hivatást gyakorlók tagjának vallom magam:
életemet az emberiség szolgálatára szentelem;
megadom oktatóimnak a nekik járó tiszteletet és hálát;
lelkiismerettel és méltósággal gyakorlom hivatásomat, betegeim egészsége lesz számomra az elsődleges szempont;
még a beteg halála után is tiszteletben tartom a reám bízott titkokat;
minden erőmmel fenntartom az orvosi hivatás tiszteletét és nemes hagyományait;
kollégáimat testvéreimnek tekintem;
nem engedem, hogy vallási, nemzetiségi, faji, pártpolitikai vagy társadalmi szempontok eltántoríthassanak a betegeimmel kapcsolatos kötelességeim teljesítésétől;
az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet;
orvosi tudásomat pedig engem fenyegető veszély esetén sem használom az emberiesség törvényeivel szemben.
Ezeket az ígéreteket ünnepélyesen, szabadon, és becsületemre fogadom.

     Nagy és komoly szavak ezek... Merem állítani, hogy sem akkor ott, sem most nem tudjuk még felmérni ezen eskü súlyát. De ha másért nem is, az ünnepélyes hangulat miatt sokan megkönnyeztek.

     Utána következett az ünnepi ebéd a család társaságában. Ez is rohanás volt, időre be kellett fejezni, hiszen 6-tól következett a vártemplomi ünnepség, amelyen csak a magyar tagozat vesz részt. Ez már sokkal jobban elhúzódott. Többen mondtak beszédet és minden végzős diáknak oklevelet nyújtottak át. Az ünnepség után pedig újabb adag fotózkodás következett. 

    Be sem fejeződött jóformán a fotózkodás, néhány családtag máris búcsúzkodott, hiszen esteledett lassan és haza kellett indulniuk. Este 9 körül én is hazaértem, és végre volt időm nyugodtan leülni és elgondolkodni. Azt mondják, ez a nap rólunk szól, holott kín és rohanás az egész.  Annyi ideje nincs az embernek, hogy két szót szóljon a rokonokhoz, hogy szívből megköszönje a családnak a sok évi segítséget és anyagi-szellemi támogatást... Estére az is körvonalazódott bennem, hogy most valóban vége egy nagyon hosszú és kényelmes életszakasznak. Igaz, hogy szüleimtől függtem eddig több értelemben is, de nem voltak kötelességeim és felelősségeim úgy, ahogy ezután lesznek. Igaz, hogy 6 éven keresztül tanulnom kellett, de nem az én kezemben volt a betegek sorsa, gyógyulása. Meg kellett tanulnom bizonyos kezelési sémákat, rengeteg gyógyszernevet és -adagot, de sosem kellett gyakorlatban eldöntenem, hogy melyiket adjam, mennyit és miért. És bizony közeleg az az idő, amikor mindezt nekem fog kelleni kiválasztanom. Egyedül. Saját felelősségre. Mostmár nem a jegyekért, ösztöndíjért vagy állami helyem megőrzéséért fog kelleni tanulnom, hanem a saját magam lelkiismeretéért és képzéséért. Mindent magamnak fog kelleni megteremtenem. Félelem volt bennem, hogy vajon mikor honnan fogom tudni, mi a helyes döntés, vajon képes leszek-e én, kis gyenge emberke, mások életéért felelni, vajon képes leszek-e minden körülményben méltón helyt állni.

    Azt éreztem, hogy vége a biztonságos megszokott hétköznapoknak, és belecsöppentem egy ismeretlen, bizonytalan, homályos valamibe, ahol majd bizonyítanom kell ahhoz, hogy harc- és életképes maradhassak. 

    De mindezen félelemmel teli gondolatok között hatalmas hálát is éreztem. Szüleim iránt, akik mindvégig támogattak ezen a pályán. Párom iránt, amiért folyamatosan bátorított, erősített és minden nyavalygásom ellenére mellettem volt. És nem utolsó sorban Isten iránt, amiért erőt adott és kitartást, hogy még a legnehezebbnek vélt vizsgákon is sikeresen átmentem és amiért ezentúl is erőt fog adni a további vizsgákhoz, amit majd az élet állít elém. Hiszen minden akadály egy lehetőség arra, hogy felmérjük, mire vagyunk képesek, hol vannak a határaink és hiányosságaink, és miben kell még fejlődnünk. És bízom benne, hogy nem véletlenül kerültem ide és nem véletlenül jutottam el idáig. Szolgálnom kell és segítenem másokon, egy egész életen át, amíg az erőm futja... s talán még azon is túl...

Eljön majd a nap, amikor senki szava sem tud majd letörni. Akkor már erős leszel. Nem fog érdekelni, hogy ki mit mond, hiszen egyetlen dolog lesz biztos számodra: méghozzá az, hogy neked mi az igaz. Benned mi van, számodra mi jó, meg neked mit jelent. Történhet bármi, te biztos leszel annyira magadban, hogy lásd, mi a te utad, és mi az, aminek köze nincs hozzád.

Az Élet ilyen. Edz, és nem érdekli, hogy mit gondolsz, vagy hogy épp mire vágysz. Felkészít mindenre, de leginkább arra, hogy tudd, bármi jöhet, te megbirkózol vele. Hiszen nem véletlenül hagy magadra az Élet. Meg kell tapasztalnod, hogy mire vagy képes. Hogy mi van benned. 

(Ovarecz Nóra)