Életem első állásinterjúja - nem ilyenre számítottam...

      Július 11.-én csütörtökön résztvettem életem első állásinterjúján Bukarestben - németül. Jó, mi? Még be sem fejeztem jóformán az egyetemet, alig pihentem ki az utolsó vizsgaidőszak stresszét, még az államvizsgám sehol sincs, de már interjúra járok. Nem akarom, hogy menőzésnek tűnjön, egyáltalán nem felvágni akarok ezzel: lényegében csak egy tapasztalatszerzés és egy méregdrága német óra volt.

     Reggel 7:30-kor indult a busz Vásárhelyről Bukarestbe. Egyik évfolyamtásrammal mentünk ketten. (Meg kell említenem, hogy neki köszönhetem ezt a lehetőséget, ugyanis egy hirtelen és véletlen döntés alapján rám esett a választás, amikor nekem szólt erről a német közvetítő cégről.) 7 hosszú órán keresztül próbáltuk csevegéssel és némi izgalommal elütni az időt, amikor déli fél három körül végre megérkeztünk a fővárosba. Rövid időre kicsit elszállt az állásinterjú gondolata által keltett izgatottság és félelem, mert perceken keresztül csak azt figyeltük, mekkora forgalom és káosz látszik uralkodni ebben a hatalmas városban, mekkora kocsisorok kígyóznak az utakon minden irányba, milyen óriási csillogó-villogó üvegablakú épületek köszöntik az embert, ahogy elérkezik a főváros határához.

     Amikor azonban leszálltunk a buszról és taxit hívtunk, hogy eljussunk a puccosan csengő Hotel Radisson-hoz, az lett a következő megoldásra váró probléma, hogy hol lehet átöltözni - tudniillik, egy állásinterjún nem illik a kényelmes utazóruhában megjelenni, ígyhát csereruhát vittünk magunkkal, szoknyát-blúzt. 

     A szokatlan élmények sora ott kezdődött, hogy amikor a hotel elé megérkezett a taxi, az illetékes hotelalkalmazott már nyújtotta is a kezét, hogy kinyissa a taxiajtót nekünk. Pont, mint a filmekben. De azért meg kell hagyni, jól esett ez a kis odafigyelés :) 

     A következő lépésben azt tanácsoltam, üljünk ki a teraszra kávézni a hotelbejárat mellé - közel is van, és a mosdóban egészen biztosan átöltözhetünk majd. Csak akkor még fogalmunk nem volt, hogy hova is ülünk mi be... Én egyből rendeltem is egy kávét, s amíg kihozták, meglepődve vettem észre, hogy legalább két-három társadalmi réteggel fölöttünk van ez a kávézó. Olasz üzletemberek iszogatták a kávét az egyik asztalnál, miközben hangosan a legújabb üzleti fejleményeket vitatták meg. Odébb egy hölgy drága ruhákban és ékszerkben éppen folyóiratot lapozott és szintén kávézott. A harmadik asztalnál három középkorú külföldi - azt hiszem szintén olaszok, éppen valami tengeri gyümölcs-salátát rendeltek. Kis idő múlva a szomszéd asztalhoz leült egy tizenéves srác, ingben, vászonnadrágban és félrefésült hajjal, és nagy lazán rendelt egy cappucinot meg egy pudingot, miközben le nem vette a szemét és kezét az iPhone-járól. A számláról pedig, amit a végén fizettünk egy kávéért, egy kicsi üveg fantáért, illetve egy csirkés szendvicsért, jobb, ha inkább nem is mondok semmit...

     Szóval itt ütöttük el az időt - egészen pontosan egy bő órát egészen fél ötig, amikoris hivatalosak voltunk a 'megbeszélésre'. Amikor beléptünk a hotelbe, pazar látvány tárult a szemünk elé. Vagy inkább úgy fogalmazok: úgy éreztem magam abban az 5*-os szállodában, mint egy koldus gyerek, aki most lép be először életében egy szép nagy házba - nem csak hogy nem láttam még ilyet élőben, de szinte azt sem tudtam, hogyan viselkedjek zavartságomban. 

     A recepciónál 'bejelentkeztem', mondtam, hogy kit keresünk és miért, aztán pár perc múlva az egyik hordár felkísért minket a 8. emeletre egy business lakosztályra. Itt várt ránk közvetítő cég képvislője vagy tulajdonosa vagy kicsoda - egy ötvenes, őszes, magas, laza férfi. Üdvözolt, kezetfogtunk, és megkért, várjunk pár percet, amíg még elintéz valamit. Akkora volt a terem, mint 3-4 szoba egyben, vagy két íróasztal volt benn, laptoppal, meg egy nagy nyomtató-fénymásoló gép és több kis asztal-szék-kanapé trió, mind szürke bársonnyal borítva. Két kisvárosi leányka egy előkelő konferencia teremben: izgultunk, izzadt a tenyerünk, a szívünk a torkunkban dobogott ezerrel, s közben fejben átismételtünk pár német szót, ami még eszünkbe jutott.

     Utána odahivott minket a pasas az asztalához, ismét köszöntött, rápillantott az életrajzunkra, és elkezdett beszélni. És mesélt, és mesélt... Néha kérdezett egy-két dolgot, mi jó röviden válaszoltunk, utána folytatta a mesélést. Ha mi félbe nem szakítjuk időnként egy-két bővebb mondattal vagy kérdéssel, talán még az sem derül ki, hogy tudunk-e egyáltalán németül beszélni. A férfi elmondta szépen, hogy is működik ez az orvosközvetítés, hogy zajlanak a dolgok, amíg az ember kap egy állást és elmehet. Elmondta, hogy ha minden jól megy, talán már év végén el is kezhetjük ott a munkát, de az is megeshet, hogy hónapokba telik, amíg helyet talál nekünk.A szavaiból azt lehetett érezni, hogy eléggé biztos a dolog. De választ még nem adott. És ennyi volt a híres bukaresti német állásinterjú. 

     

     Amikor kijöttünk, azt sem tudtuk, hogy örüljünk vagy ne, hogy ez most jó volt vagy nem... Mégis mi alapján fogja eldönteni, hogy alkalmasak vagyunk-e a munkára? Vagy hogy németül ki mennyire tud? Hogy megéri-e neki velünk foglalkozni? Mert nekünk lehetőségünk sem volt bemutatni magunkat. 

     Egész úton hazafele ilyen kérdések és bizonytalan gondolatok foglalkoztattak. Egyik percben azt gondoltam, ó, ez nem lehet olyan komoly tudásfelmérés, hiszen annyira kellenek a németeknek az orvosok, hogy nem lehetnek olyan túl igényesek. Másik percben pedig eszembe jutott, hogy a férfi nagy konkurenciáról beszélt a bevándorló orvosok között. Szóval nem tudom. Mindenesetre bízom benne, hogy nem csak egy drága bukaresti kirándulás volt az egész.