Pontosan ma két hete jöttem haza Németországból. Úgy elrepült ez az itthon eltöltött idő, hogy észre se vettem. Pihentem végig. Ja, és természetesen főztem! :)
Az ott töltött utolsó héten már nem készültek blogbejegyzések. Annyira gyorsan eltelt, testben-lélekben készültem a hazajövetelre, számoltam vissza a napokat, hogy valahogy elmaradt. Úgy éreztem, a végére sikerült beilleszkednem a társaságba is, sikerült megszoknom valamennyire az egész menetet, beleértve a nyelvet is és azt kell mondanom, egészen megkedveltem a leendő kollégákat - és szerintem ők is engem :)
Merthogy februáról felvesznek. Sok álmatlan éjszakám volt a bizonytalanság miatt. Utolsó előtti napig nem tudtam biztosan, hogy megkapom-e az állást vagy nem. Nagyon nyugtalanító volt a gondolat, hogy az idő egyre telik, 2 nap múlva utazom haza és még mindig nincs válasz, még mindig nem tudom, hogy a jövőnk milyen irányba tart. Hiába érdeklődtem a személyzeti osztályon, hátha tudnak valamit ez ügyben, ők azt mondták, hogy először az osztályvezető főorvossal kell beszélnem. Aztán rászántam magam, hogy leszólítsam a főorvos urat a folyosón (másképp nem tudtam úgy a közelébe férkőzni, hogy négyszemközt beszéljek vele) és szépen illedelmesen, de határozottan tudtára adjam, hogy engem nagyon érdekelne egy állás az osztályon. Egyből egy barátságos mosollyal fogadta a kérésemet, és hozzátette: részéről semmi akadály. Nagyon boldog voltam! A részleteket a személyzeti osztállyal kellett megbeszélnem, de ez már háttérbe szorult e jóhírhez képest.
Ezek után már nagyon biztos voltam a dolgomban. Annyira megnyugtató és biztonságot nyújtó érzés volt tudni, hogy az első nehéz lépést sikerült meglépnem. Megvan a hely, ahova vissza fogok jönni, megismertem a munkatársakat, a főnököt. Megkaptam az állást!!
Jövet hazafele, a buszon volt elég időm végiggondolni az elmúlt négy hetet. Sokat idegeskedtem, stresszeltem magam, sokat fogytam is. Gyakorlatilag ez volt az eddigi legkomolyabb megmérettetés az életemben. Nem a vizsgák az egyetemen, vagy ilyesmi. Hanem egyedül elmenni az (idegen nyelvű) ismeretlenbe azzal a komoly céllal és elhatározással, hogy egy nagy kórházban megpályázzak egy állást. Először tapasztaltam meg, hogy felnőttként milyen felelősségekkel és élethelyzetekkel kell megbirkóznia az embernek, milyen az, amikor nagyon komoly döntések előtt áll, amik az egész jövőjét meghatározzák, s milyen az, amikor erősnek kell lennie bármiáron.
Nem akarok semmit túldramatizálni. Egyszerűen csak azt mondom, hogy el is gyengültem és meg is erősödtem ez alatt az idő alatt. Levi végig mellettem volt (neten keresztül) és lankadatlanul bátorított. Óriási köszönet neki ezért. Tehát ha így vesszük, ketten csináltuk végig az egészet :) Csak én ott sokkal jobban szívre vettem mindent, sokkal drámaibban éltem meg minden egyes helyzetet. De ennek így kellett lennie. Kellett nekem ez a tapasztalatszerzés, felfedezőút.
A követkető út pedig már nem oda-vissza lesz és a felfedezések kettesben folytatódnak majd :)
Az ott töltött utolsó héten már nem készültek blogbejegyzések. Annyira gyorsan eltelt, testben-lélekben készültem a hazajövetelre, számoltam vissza a napokat, hogy valahogy elmaradt. Úgy éreztem, a végére sikerült beilleszkednem a társaságba is, sikerült megszoknom valamennyire az egész menetet, beleértve a nyelvet is és azt kell mondanom, egészen megkedveltem a leendő kollégákat - és szerintem ők is engem :)
Merthogy februáról felvesznek. Sok álmatlan éjszakám volt a bizonytalanság miatt. Utolsó előtti napig nem tudtam biztosan, hogy megkapom-e az állást vagy nem. Nagyon nyugtalanító volt a gondolat, hogy az idő egyre telik, 2 nap múlva utazom haza és még mindig nincs válasz, még mindig nem tudom, hogy a jövőnk milyen irányba tart. Hiába érdeklődtem a személyzeti osztályon, hátha tudnak valamit ez ügyben, ők azt mondták, hogy először az osztályvezető főorvossal kell beszélnem. Aztán rászántam magam, hogy leszólítsam a főorvos urat a folyosón (másképp nem tudtam úgy a közelébe férkőzni, hogy négyszemközt beszéljek vele) és szépen illedelmesen, de határozottan tudtára adjam, hogy engem nagyon érdekelne egy állás az osztályon. Egyből egy barátságos mosollyal fogadta a kérésemet, és hozzátette: részéről semmi akadály. Nagyon boldog voltam! A részleteket a személyzeti osztállyal kellett megbeszélnem, de ez már háttérbe szorult e jóhírhez képest.
Ezek után már nagyon biztos voltam a dolgomban. Annyira megnyugtató és biztonságot nyújtó érzés volt tudni, hogy az első nehéz lépést sikerült meglépnem. Megvan a hely, ahova vissza fogok jönni, megismertem a munkatársakat, a főnököt. Megkaptam az állást!!
Jövet hazafele, a buszon volt elég időm végiggondolni az elmúlt négy hetet. Sokat idegeskedtem, stresszeltem magam, sokat fogytam is. Gyakorlatilag ez volt az eddigi legkomolyabb megmérettetés az életemben. Nem a vizsgák az egyetemen, vagy ilyesmi. Hanem egyedül elmenni az (idegen nyelvű) ismeretlenbe azzal a komoly céllal és elhatározással, hogy egy nagy kórházban megpályázzak egy állást. Először tapasztaltam meg, hogy felnőttként milyen felelősségekkel és élethelyzetekkel kell megbirkóznia az embernek, milyen az, amikor nagyon komoly döntések előtt áll, amik az egész jövőjét meghatározzák, s milyen az, amikor erősnek kell lennie bármiáron.
Nem akarok semmit túldramatizálni. Egyszerűen csak azt mondom, hogy el is gyengültem és meg is erősödtem ez alatt az idő alatt. Levi végig mellettem volt (neten keresztül) és lankadatlanul bátorított. Óriási köszönet neki ezért. Tehát ha így vesszük, ketten csináltuk végig az egészet :) Csak én ott sokkal jobban szívre vettem mindent, sokkal drámaibban éltem meg minden egyes helyzetet. De ennek így kellett lennie. Kellett nekem ez a tapasztalatszerzés, felfedezőút.
A követkető út pedig már nem oda-vissza lesz és a felfedezések kettesben folytatódnak majd :)
ez csak a kezdete!!
VálaszTörlésigen, így van, ha nagyban nézzük :)
VálaszTörlés