Ilyen ez...

          

      Helló mindenkinek! ...most ez lehet hülyén jött ki, de valahogy üdvözölnöm kell a Kedves Olvasót :)

      Azt hiszem, eltelt már pár hét, amióta utoljára írtam. Reggel, mikor munkába megyek (általában olyan 3-4 perc az út :P), gondolatok sokasága tör rám - akár az elmúlt nap eseményei, akár az aznapi elképzelések, bizonytalanságok. Van, hogy le is írom ezeket a gondolatokat, amikor beérek, de legtöbbször olyan gyorsan elszállnak, mint ahogyan engem megszálltak.

      Még nincs két hónapja, hogy itt vagyunk. De van pár következtetés, amit viszonylag korán le lehet vonni. Egy dolgot viszont már most le akarok szögezni: bármit is írok, a cél nem a siránkozás, hanem a dolgok és helyzetek vázolása - és ez ezentúl is mindenre érvényes. Köszi :)

      Itt az élet egészen más, mint amihez otthon hozzá voltunk szokva, amit otthonról megtanultunk, amiben felnőttünk. Van, amiben jobb, van, amiben rosszabb. De semmiképp sem könnyű. Akik elhatározzák, hogy szerencsét próbálnak külföldön, egy jobb boldogulás reményében teszik. Ez a jobb élet viszont nem vár tárt karokkal, nem adják a kezünkbe, mint egy piros masnival átkötött dobozt, sőt még kézikönyv vagy hasznos tippek sincsenek hozzá, hogy hogyan érhetjük el könnyebben. Meg kell dolgozni érte. Keményen. Itt a külföldi az külföldi. És hiába vannak nagyon sokan, akkoris ők a kisebbség, ők a bevándorlók és nekik kell alkalmazkodni. Ez valahol természetes. Ennek értelmében nem lehet elvárni azt sem, hogy mentségül elfogadják a nemnémet származást. Vagy azt, hogy tekintettel legyenek a nyelvi nehézségeinkre, arra hogy, nekünk sokkal nagyobb áldozatba és ráfordításba kerül a várt teljesítmény elérése. Az ilyesmi itt nem mentség. Itt senkit nem érdekel, hogy éppen heti 4 alkalommal kell négy és fél órát német kurzusra járnom, és csütörtök-péntekre már hulla vagyok és nem tudok rendesen odafigyelni semmire. Akkoris csinálni kell tovább. És a kollégáknak sem nagyon jó sokat panaszkodni, akármilyen jó haverok vagyunk is. Nem jó, ha gyengeséget látnak az emberen. Főleg a felettesek. A főnöknek pedig csak azt szabad látnia, hogy küzdesz, tanulsz, fejlődsz, haladsz szépen előre. Az árát pedig csak te tudod. 

      A kezdeti időszak ilyen. A szakmai fejlődés előfeltétele a nyelvi fejlőséd. Logikus, nem? Amíg nem tudod rendesen a nyelvet, addig nem tudod a szaknyelvet sem tanulni. Ki merem jelenteni, hogy az elején teljesen normális, ha az ember kiakad és párszor elveszti a reményét, a motivációját. Ilyenkor egy kicsit meg kell állni. Lenn kell maradni a gödörben, a hullámvölgyben, kicsit meg kell pihenni, hogy utána ismét fel lehessen állni és folytatni az egészet. Mert utána jönnek a sikerélmények. A konyhában el tudok beszélgetni az aszisztensnőkkel (-lányokkal), már egy-egy viccet is el tudok sütni, bátran meg merek kérdezni bármit, nem félek attól, hogy nem értem meg a választ, a kórházban egyre inkább képben vagyok a dolgokkal, a főaszisztenső megdicsér, hogy milyen helyesen írok, az újságban egyre több cikket megértek, a tévében pedig egyre több adást. Persze a hivatalos levelekkel meg a ronda helyi akcentussal még egy darabig lesznek gondok, de egy annyi kell :P 

       A hétvégét pedig ki kell használni a pihenésre és a feltöltődésre. Ez kijár. Elmenni sétálni a parkba vagy a folyó mellé, főzni itthon egy finomat, beszélgetni egy nagyot a párunkal, közös élményeket gyűjteni, értékes perceket együtt eltölteni - meglátni a sok apró szépséget, ami körülvesz, megtalálni a csendet és a belső nyugalmat, újból rátalálni a hálaérzetre és a megnyugvásra. Ezek az egyszerűnek tűnő dolgok sokszor a legnehezebbek. De annál fontosabbak. És mindengyikért külön-külön tenni kell. Hogy aztán újból és újból elébe tudjunk menni a következő hétnek, nehézségnek, kihívásnak. A kemény munka mindig megtermi a maga gyümölcsét. Csak nem szabad feladni és nem szabad türelmetlennek lenni. 

    Egy ilyen külföldi munkavállalás, azt hiszem, sokmidnenre megtanít: küzdelemre és kitartásra, önállóságra, döntéshozatalra. Sokminden átértékelődik az emberben. Az elején latolgatja, hogy vajon jó döntés volt-e kivándorolni. Számítani és számolni kezdi, hogy saját lábra állni otthon, az otthoni körülmények között sokkal több időbe telik - itt gyorsabban megy, hamarabb egyenesbe jön az ember, viszont jobban meg kell dolgozni érte. Itt a munkájának nagyobb az értéke. Sokkal nagyobb rendben folynak itt a dolgok - legalábbis a kórházban. A munának van egy valamilyen sablonja, váza. Szigorúbban megkövetelik a rendezett, jól átlátható munkavitelt és ehhez meg is adják a megfelelő feltételeket. Itt sem tökéletes semmi, de az ember szavának értéke és súlya van, nem a csalás az első, amit feltételeznek róla. Akármiről is legyen szó, itt sokkal több a lehetőség, változatos és sokszínű a felhozatal. Sokkal szabadosabb a felfogás, de viszont tiszteletben tartják az ember egyéni gondolkodásmódját, vallását, magánszféráját. Sok különböző kultúrába lehet betekintést nyerni - akarva-akaratlanul, munkatársak, páciensek által is.

      Most, ahogy ezeket leírtam, egészen elfogott a megelégedettség. Hálával tartozom minden eddig elért, kisebb-nagyobb sikerért és megvalósításért. Hiszen aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli, nem igaz? :)