Az élet nagyon összetett. Az ember úgyszintén. Ha kellőképpen nyitott - a szeme és a szíve -, sokmindent meglát és sokmindent megtanul. S ha kellően bölcs, mindezt saját javára teszi.
Az orvosi szakmának az egyik legszebb része az, hogy a munka során állandóan emberek között vagyunk. Akarva-akaratlanul betekintést nyerünk számtalan ember életébe, legyen az kolléga, főnök, páciens. Elképesztő, hogy egy-egy véletlen folytán milyen megrázó vagy éppen ellenkezőleg, könnyelmű és negatív példaként szolgáló életkép bontakozik ki előttünk.
Idős néni, 80 éven felüli. Nagyon kedves volt - mint egy mesebeli jóságos öreganyó. Elbocsátáskor megkérdeztük tőle, hogy nem lenne-e jobb, ha öregotthonba menne inkább, mert nehezen tud járni, otthon nincs aki vigyázzon rá, segítsen neki. Elmondta nagy töredelmesen, hogy ha csak egy mód van rá, nem szeretne otthonról elköltözni, hiszen olyan sokat dolgozott, hogy azt a lakást meg tudja venni, olyan szép a kilátás, az ablakból az erdőre lát. Az a lakás olyan sokat jelent neki. Hadd maradhasson otthon.. Mikor pedig a családról kérdeztük, hogy lenne-e esetleg valaki, aki eljárjon hozzá, hogy segítsen neki a mindennapokban, elmesélte, hogy sajnos nem ment férjhez és nincsenek gyermekei. "Nem volt senki, akinek kellettem volna... Volt egy fiú, akit szerettem, de jött a háború és neki is el kellett mennie. Utána pedig már nem jött haza." Szívszorító volt, ahogy a reszkető hangján elmondta.
Középkorú, özvegy nő. A lánya javaslatára jelentkezik a kórházba, ugyanis ez súlyos depresszió jeleit vélte felfedezni édesanyján. A nő elmeséli, hogy pár éve, mióta a férje meghalt, minden megváltozott, már semmi nem a régi. Szörnyen egyedül érzi magát, sokszor azt gondolja, hogy így egyedül már semmi értelme az életének. Semmiben nem leli örömét. A lánya messze lakik tőle, vele sem találkozik túl gyakran. A ház, amiben lakik viszont nagyon kedves neki, a férje emlékét hordozza, hiszen együtt építették, sok évvel ezelőtt. Pszihiátriai eset, de attól még kiváltja az emberből a sajnálatot és az együttérzést.
Fiatal, huszonéves nő, van egy 5 éves kisfia, akit egyedül nevel. Járási nehézségekkel (paraparézissel) érkezik a kórházba. Az anamnézisből kiderül, hogy csak kerekesszékkel tud mozogni, a fia pedig még óvodába sem jár, hanem otthon segít neki - vagyis jobban mondva, otthon a gyerek kell mindent megcsináljon neki. A következő napokban viszont az is kiderült, hogy amikor cigizésről van szó, akkor már ereje teljében van a hölgy és nem fáj neki semmi, kerekesszék sem kell már - egyik napról a másikra teljesen felépült. Na ez az, ami nem tudja kiváltani az emberből az empátiát.
Fiatal, 18 éves lány. Többszörös görcsroham miatt szállították kórházba. Már első találkozásra feltűnik, hogy a lány úgy viselkedik, mint egy 12 éves, gyerekesen pacsit kér a főorvostól és beköpi neki, hogy "Én nagyon klassznak találom magát!" Hisztizik és ellenkezik az orvossal, a fejére húzza a takarót és bezárja magát a WC-be. A szüleinek pedig ez teljesen természetes. Nagy büszkén ujságolja, hogy pár hónap múlva elköltözik mittomén hova, valamelyik nagyvárosba egyedül - de közben meg a testvére kell mellette aludjon éjszaka a kórházban vagy pedig az anyuci. Jah és természetesen cigizik ezerrel és antibébit szed. Elvégre nagykorú, nemde?
Fiatal, huszonéves srác. Alkoholmegvonás miatti görcsroham okozta többszörös arckoponya trauma. Saját elhatározásból jön be a kórházba. Kiderül, hogy a drogok sem ismeretlenek a számára. Amikor viszont a doktornő kérdezgetni kezdi, elmondja, hogy fel akar hagyni ezzel az életmóddal, ki akarja kezeltetni magát és kezdeni akar valamit az életével. (Az éjjeli szekrényén ott volt a spanyol nyelvkönyv.)
Ötven év körüli nő, pajszmirigybeteg, szívbeteg, mellrák miatt egyik melle el van távolítva. Krónikus hátfájás miatt kerül a neurológiára. Az első benyomás: egy panaszszót sem ejt a nő, nem siránkozik, elmondja a panaszait minden túlzás nélkül, az arcán nem látszik az elkeserdettség, reménytelenség, erős és kitartó képet mutat magáról.
Ott vannak a munkatársak, akik szintén egy-egy élettörténetet képviselnek és körvonalaznak minden egyes nap. Van, amelyik egyedül él, a munkájába temetkezik és a sok megtakarított pénzét nem tudja elkölteni, mert még az sincs, akivel elmenjen egy kirándulásra. A másik a családjától távol van, a gyermekét csak nagyon ritkán látja, a hétvégéi pedig vagy munkával vagy honvággyal telnek. Minden gesztusuk elárul valamit, minden szavuk tanúskodik valamiről. Erőltetett, mesterkélt mosolyok, szúrós tekintetek, amik azt sugallják, hogy "te nem vagy ide való", kedves szavak, apró dicséretek, jóindulatú válaszok, barátságos tanácsok. Ha emberekkel és emberek között dolgozunk, bizony mindenből kijut bőven. De ugyanakkor minden találkozásból le kell vonni valami jót is, valami tanulságosat.
Minél több emberrel találkozunk, annál többfélék, annál változatosabbak ezek a találkozások. Mindegyikben egy-egy életkép rajzolódik ki, egy-egy mozzanat a másik életéből, terheiből, szenvedéséből. Olyan, mintha sok-sok életrajzi filmből egy-egy rövid részletet látnánk. Mintha sok-sok megpróbáltatással teli, rögös életÚT egy stoptáblánál összefutna és pár pillanatra megállna.
Megtanuljuk, hogy a másik is ember, gyarló és tökéletlen. És lehet, hogy neki valóban sokkal nagyobb gondjai vannak, mint nekünk, ehhez képest pedig mi jogtalanul panaszkodunk és elégedetlenkedünk. És még ha ellenszenves is, akkor is kedvesek kell legyünk hozzá és mindent meg kell tegyünk érte.
Minden egyes apró találkozás vagy beszélgetés valamilyen nyomot hagy maga után - és pontosan ez az, ami folyamatosan gazdagítja a lelket, szélesíti a látókört és a legtöbbet megtanít az Életről. Ez az, amitől minden nap egy kicsivel többek leszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése