Egy szippantás Svájcból

       Azt hiszem, nem véletlen, hogy Svájcról az emberek nagyon nagy százalékának az Alpok jut eszébe. A svájci karórák mellett a svájci alpok is a "helyi specialitások" sorába tartoznak.

       Október első hétvégéje hosszú hétvége volt, ugyanis 3-án ülik a németek az újraegyesülés nemzeti ünnepét. Tehát egyértelmű volt, hogy ki kell ruccannunk valahova. S mivel már napokkal előtte gondolkoztunk rajta, hogy mi legyen az úticél, így Svájcra esett a választás. Mert közel van, mert még nem voltunk az Európa szívében fekvő, Európán kívüli kisállamban és nem utolsó sorban, mert a határhoz közel dolgozik egy jó ismerős. Hát így könnyű, nemigaz? :) 

        Szombaton reggel indultunk útnak. Itt szépen sütött a nap, s nagyon reméltük, hogy odaát sem fog cserben hagyni a jóidő. Legalábbis nem teljesen. A Fekete-Erdőig nem is volt semmi gond, de utána ködbe és szürkeségbe keveredtünk, ami nem igazán akart megszépülni még a szomszéd országban sem. 

         Thayngen-nél keltünk át a határon. De úgy, hogy miközben az út mellett leállított autók sorakoztak, mi a német kocsikkal együtt szó nélkül menegettünk tovább. Nem állítottak meg, nem ellenőriztek, pedig román a rendszám és még a szélvédő is cseppet sérült volt :)

        Az első állomásunk Schaffhausen volt - a Rajna-vízesés. Hogy pontosítsak, maga a vízesés nem egészen Schaffhausenben van, hanem egy mellette levő kis településen: Neuhausen am Rheinfall-ban. A város szélén folyik a folyó, egyik felén a város, hatalmas parkolókkal, magas épületekkel a közelben, a másik felén pedig régi kastély és erdő - tele séta- és bicikliutakkal. Ja, és persze egy nagy sereg ferdeszeművel :D

Neuhausen am Rheinfall - der Rheinfall

     Az időjárás nem volt csillagos tízes, de legalább nem esett. És különben is, itt nagy volt a vízpára, amiatt is ennyire homályos minden.

       A folyón át lehet kelni turistahajóval is (ami természetesen leginkább a vastag pénztárcáknak ajánlott) és gyalogszerrel is, a hídon. A vízesés fölött van egy híd, ami pontosan a kastélyhoz visz (Schloss Laufen), ha pedig az erdős oldalon lesétálunk, akkor van egy másik kisebb híd, ami visszahoz a város oldalára. A kastélynál persze belépő fejében minden csodadolgot meg lehet nézni: kiállítás van, üvegfalú felvonó a vízesés lábától fel a sziklán álló várhoz, az erdei ösvényeket le lehet rövidíteni és ki lehet állni a szikla szélére a víz esése mellé. Jah, és hajóval kivisznek a vízesés közepén álló egyetlen sziklához, hogy még teljesebb legyen az élmény. 

Azon a magaas "oszlopon" közlekedik a felvonó

        Amint már elmítettem, itt a vár oldalán le a folyón sok a sétaösvény. És van egy varázslatos hangulatuk. Elcsendesedik a víz robaja, a habok elcsitulnak, és marad az erdő, őszi színekben pompázva és az ösvény szélét simító folyam. 

Ez aztán a sétaösvény!

         Sokat sétáltunk, sokat gyönyörködtünk. Meg is éheztünk rendesen. Térkép szerint nem volt tőlünk messze a központ, s gondoltuk, inkább elmegyünk oda, mert itt biztosan sokkal drágább egy menü. Igen ám, de ki gondolta volna, hogy a város központjában, ahol kis körzeten belül több vendéglő és fel van tüntetve, egyet sem találunk nyitva! Mindegyiknek az ablakára ki volt függesztve, hogy Szabadságon. Meg merem kockáztatni, hogy ilyesmivel egy normális európai turistavárosban, szombati napon, igencsak ritkán találkozik az ember. Kénytelenek voltunk egy török gyorskajáldában ebédelni... 

      Miután ez is megvolt, ismét autóba ültünk és a Bodensee fele vettük az irányt. De hogy ne kelljen túl sokat visszafele irányba menni és hogy estére elérjünk az találkahelyre, amit a barátunkkal megbeszéltünk, kiválasztottunk egy közeli kisvárost a nagy tó partján, s oda mentünk. Romanshorn-ba. Nem tudom, mekkora lehet ez a város, de hogy szombat este 6 és 7 óra között, viszonylag szép időviszonyok mellett ennyire ki legyen halva - erre nem számítottunk. A tópartra nem volt nehéz eltalálni. Egy-két kisgyerekes család sétált kint a kavicsokon vagy néhány idős a közeli öregotthonból. 

         

         Miután itt is kimerültek a látnivalók, elindultunk esti szálláshelyünk fele, Mesikon-ba. Igen, mi is nagyon furcsálltuk ezt a nevet. Se nem német, se nem francia, valami fülsértő idegen név, ami cseppet sem illik egy településhez. De csak addig volt furcsa és szokatlan, amíg nem találkoztunk még ennél is furcsábbal... Egyértelmű, nem? :P Mint például: Amlikon, Islikon, Pfäffikon, Russikon, Bissikon, s ami mindent visz: Effretikon. Nem sértésként, de mintha egy Tom Cruise-os SF-ből lennének kivéve a bolygónevek :D  (S már ha itt tartunk, meg szeretném azt is említeni, de csak így zárójelben, hogy amúgy a legelső furcsaság, amibe az ember belebotlik, az a nyelv. Amit Svájcban németnek neveznek, annak valójában köze nincs az irodalmi némethez. Amit a rádióban beszélnek, abból is szinte csak a nemzetközi szavakat lehet megérteni meg a tulajonneveket. Lehet, hogy csak a megszokás teszi, de ez a Schwizerdütsch egy teljesen önálló nyelv.)

         Visszatérve a tárgyra. 9re megérkeztünk Mesikonba. Sok honfitárs próbál szerencsét svájci földön - akár a mezőgazdaságban, akár más munkaágazatban -, ezért barátunknak voltak olyan ismerősei, akiknél díjmentesen megszállhattunk egy éjszakára. Aki csak egy kicsit is ismeri a svájci árakat, az tudja, hogy ez cseppet sem mellékes. Ígyhát este egy pohár bor mellett egészen jól elbeszélgettünk a svájci-német különbségekről és a világ egyéb aktuális kérdéseiről. 

          Következő napra, vagyis vasárnapra nagy terveink voltak. Barátunk, mint régi svájci lakos :), felvállalta az idegenvezetést és tanácsára elmentünk egy nem túl messzi alpesi csúcsra: a Rigi Kulm-hoz.

         Útbaejtettünk még egy tavat is: a Zugersee-t. Nem tudom miért, de engem nagyon magukkal tudnak ragadni a vízpartok. Még ilyen időben is, hogy a túlsó partra sem lehetett ellátni a ködtől.

Klassz dolog lehet, mikor a kerted szélén egy ekkora tó van...

        Ezután pedig mér tényleg a csúcspont következett. Innen a szomszéd városból, Arth-Goldau-ból indul a vonat fel a hegyre. Berg Bahn a neve. Külön állomása van neki, nem a főpályaudvarról indul. De mondanom sem kell, tömve van kiváncsi turistákkal. Mindenfélével. 

A végállomás a Rigi-n

       Fent igaz nincs sokminden, de az az egy ami van, az mindent megér: a kilátás.

       Ez mind szép és jó, csak egy gond van vele: sem elmesélni, sem pedig megmutatni nem lehet úgy igazán. Azt a látványt és érzést, mikor egy fél ország szó szerint a lábaid előtt hever, mikor a felhők közelebb vannak, mint a következő hegycsúcs, amikor a napsugarak előbb érik el a te arcodat, mint a tó tükrét odalent... S mikor még emellé egy alpesi kávézás társul... Na az valóban megér valamit. Csak ajánlani tudom! 

     Ha az ember nem túrázni megy, hanem csak egyet körülnézni, akkor pár óránál többet tényleg nincs amit csinálni odafent. Ennek köszönhető az is, hogy estére mi is hazaértünk. 

      Annyit mindenképp el kell árulnom, hogy ez a kirándulás (például a 4O eurós éves autópályamatricát leszámítva) tökéletes első házassági évforduló is volt egyben. A legközelebbi viszontlátásra!