Annyi minden történt, annyi minden változott....

          Sokszor eszembe jutnak Charlie dalának sorai, mikor azt énekli - igaz, más vonatkozásban -, "Annyi minden történt, annyi minden változott...'' Velünk is sokminden történt és nagyon sok minden változott. 

     Egy évvel ezelőtt még a kezdeti nehézségeinket taglaltam minden lehetséges oldalról és elkeseredettséget, panaszt éreztettem soraimon keresztül. Az Úrnak legyen hála, ez megváltozott. Persze, vannak most is nehéz pillanatok, nagyon stresszes munkanapok, elbátortalanodás, de már nem olyan mértékben, mint az elején. Akkor még semmit nem ismertünk itt, egy új, idegen világ volt a számunkra. Fogalmunk sem volt, mi hogy működik, minek mi a rendje, mit hol lehet találni, mit hol lehet intézni, s persze, a nyelvvel sem voltunk még barátok. Szerencsére, ez sem a régi már. 

     Most, ha elmegyünk az üzletbe, bátran feltesszük a kérdéseinket, el tudjuk magyarázni, hogy mit keresünk, mit szeretnénk. Ha valami nem felel meg, el tudjuk mondani, hogy miért. A bankban, postán, hivatalos helyeken magabiztosan lépünk fel, nem félünk megszólalni. Bátran megszólítjuk a szomszédot a liftben, és a kollégákkal jókat tudunk poénkodni a munkában. A főnökkel ebéd közben megvitatjuk, hogy milyen biztosítást érdemes kötni milyen értékben, hogyan lehet hamar lakást találni, milyen trükköket lehet bevetni ilyen esetben. Nem remeg már sem a gyomrom, sem a hangom, ha telefonon kell beszélnem, sőt minden habozás nélkül felhívok bárkit bármikor. Szívesen elmegyünk tollasozni a németek közé sportegyesületbe s két menet között beszélgetünk is egy jót.

     Amikor végigsétálok az utcán, itthon érzem magam. Szeretek itt lenni. Szeretem a sváb mentalitást, mert közel áll a miénkéhez. Praktikusan, gyakorlatiasan gondolkoznak: takarékosak, de hatékonyak. Itt a legtöbb orvos nem vág fel azzal, hogy egy felsőbb társadalni rétegbe tartoznának, mint nálunk otthon egyesek. De az is igaz, hogy itt egy Audi vagy egy BMW egyáltalán nem felvágás. Szeretik a biztonságot, a stabilitást és mert ez adott, nyugodtabbak is. Hosszú távon terveznek. Ésszel csinálnak (szinte) mindent. Itt is van fejetlenség, nehogy félreértsen valaki, és messze nincs kolbászból a kerítés. Meg kell dolgozni minden egyes centért, semmit nem adnak ingyen és főleg nem maguktól. Ha valami kell, tessék utána járni, tessék megdolgozni érte. Nem potyog semmi az égből. De viszont a maximális heti munkaóra is például meg van szabva. Meg van adva, hogy hivatalosan, a munkavédelmi törvény alapján (nálunk legalábbis, nem tudom, más kórházakban hogy működik) 6O bejegyzett óránál többet nem szabad dolgozni. Túlóra + ügyelet. De ha nem írod fel őket, természetesen annyit ülsz, amennyit bírsz, vagy még annál is többet. S ezt most nem azért írom, hogy a nem Nyugat-Európában dolgozó orvos kollégáim irigykedjenek. Ez egy ilyen ország, itt ezek az előírások. 

       

       Végre lejárt a próbaidőm. Eltelt 6 hónap (mostmár még annál több is), amióta aláírtam szerződést. Amióta idejöttünk. Megmondom őszintén, magabiztosabb vagyok és kicsit jobban 'nyeregben érzem magam'. Egyel több eddig bizonytalan dolog lett biztossá. Hálás vagyok, hogy ennek az orvosi csapatnak lehetek tagja, még akkoris, ha mostanában akkora nálunk a betegáradat, hogy ilyen már jópár éve nem volt. Mindenki az energiatartalékainak a végén van már (és most elsősorban NEM a rezisekre gondolok...), de ha pont most jelenik meg egy dicsérő újságcikk az osztályunkról, akkor azt jelenti, hogy nem hiába. Mert ez a 'munkahely' nem olyan, mint a többi, itt ha az ember hazamegy, azzal még nem ért véget a műszakja. A 'nagyok' ugye 24 órán keresztül elérhetőek kell legyenek telefonon, mert háttérügyeletesen, s ha úgy van, az éjszaka közepén kell bejönni. Vagy lefekvéskor jut eszébe az embernek, hogy vajon hétfőig romlik-e a néni állapota, a nagy rohanásban nem adtam tovább a hétvégi ügyeletesnek, hogy ha felmegy a néni láza, akkor vegyen tőle vért tenyészetre, vagy a bácsi, akinek pénteken mondtam meg, hogy az agyvérzése tulajdonképpen egy bevérzett agydaganat, ahhoz vajon megy-e látogató a hétvégén, hogy megvigasztalja... Hihetetlen, de gondolatban valahogy ha itthon vagyunk, se vagyunk mindig teljesen itthon...
      
      Ahogy egyre több dolgon megyünk át, úgy formálódunk mi is. Azt mondjuk, hogy hát én lényegében nem változam - s mégis ha visszatekintünk, már szinte semmi nem a régi. Alkalmazkodunk az új élethelyzetekhez, az új környezethez. Új körökbe kerülünk, új dolgokat tudunk megengedni magunknak.  Megnyílik a világ. De ha szilárdak a gyökereink, van mibe és kibe kapaszkodnunk, akkor nem fog elvinni a sodrás.