Az elmúlt hét kalandjai a sürgősségen avagy szolgálunk és védünk

       

     Cseppet szégyenlem most magam, mert már más is észrevette, sőt mi több, szóvá is tette, hogy kicsit ellustultam blogírás terén. Tényleg sajnálom. Elmúlt héten szabad voltam, akkor azért nem írtam semmit, mert pihentem és lazultam ezerrel, ezen a héten pedig estis voltam, és szinte délig aludtam minden nap :-D

       Ennek ellenére gyűltek az élmények és pörögtek az események a sürgősségen ezen a héten is. Jah, és előre elnézést kérek, ha ezúttal kicsit szakmaibb leszek, mint eddig és azért is, ha esetleg nem helyesen használom a magyar megfelelőket :)

       Zárójelben elmondom (lehet, hogy már mondtam, de nem számít), hogy amikor delutános ill. estis vagyok, az délután 16.OO-tól éjfélig tartó ügyelet. És elsősorban a sürgősségen vagyok felelős a neurós betegekért. Tudni kell viszont, hogy nem igazán szeretem az esti ügyeleteket, az ember (szinte teljesen) egyedül van, sokszor nem egyszerű helyesen dönteni, cseppet sem egyértelmű, hogy mi baja a betegnek, és na.. azért minden kis semmiségért csak nem illik a háttérügyeletest felhívni... főleg ha a főnök az...

       

     A hét elejére már csak foszlányokban emlékszem. Egyik nap, tudom, viszonylag sok betegem volt, egyesek elég nevetséges panaszokkal érkeznek, de mi vagyunk a szolgáltatást nyújtók, tehát minden hipokondert a legnagyobb komolysággal és tisztelettel kell megvizsgálni és kezelni. Arról, hogy mennyire ki vannak használva az egészségügyi dolgozók a sürgősségen, és hogy milyen diagnózisokkal érkeznek az emberek hozzánk, már országszerte több cikk jelent meg. A későbbiekben még kitérek erre.

     Szerdán behoztak egy beteget a mentősök, súlyos agyvérzéssel (teljes jobboldali bénulás, aphasia), anélkül, hogy előre telefonon bejelentették volna. Ez azért lett volna nagyon fontos, mert ha mondjuk 1O perccel érkezés előtt elmondják, hogy mik a tünetek és pontosan mikor kezdődött az egész, akkor én előre le tudom foglalni a CT-t a betegnek, jobban mondva fenntartom neki üresen, és szólok az intenzíven, hogy jön egy "Lyse-Kandidat" - magyarul ez annyi, mint thrombolízis-jelölt. Szóval többmindenkit kell mozgósítani. Ez a rész az, ami kicsit szalagmunka. Megvannak a lépések, amiket kivétel nélkül végig kell csinálni, kérdések, amiket végig kell kérdezni ahhoz, hogy a helyes indikációt fel lehessen állítani. 

      Amikor a hozzátartozókat felhívtam, hogy vázoljam röviden a helyzetet és az akut kezelésre a beleegyezésüket kérjem, a beteg felesége sokkot kapott, amikor megmondtam, hogy férje egy súlyos agyvérzést szenvedett. A menye kellett átvegye a kagylót. Azért mennyire más a történet két oldala, nem? Nekem egyértelmű volt, hogy mi a helyzet és hogy súlyos és hogy mit kell tennem, neki pedig egy hatalmas csapás. Azt mondjuk neki, hogy életmentés, de ez is egy munka, amit meg lehet tanulni. Mint ahogy az is a munka része, hogy a hozzátartozóknak elmagyarázzuk, hogy mi a helyzet és megnyugtassuk őket. Mind-mind csak munka.

     A protokollnak megfelelően mindent előkészítettünk, mire a háttér doki berobogott. Viszonylag rövid időn belül elkezdődött az intravénás vérrög-oldás, és ő már csak a telefonálást kellett intézze, hogy áthelyezzük a beteget a legközelebbi egyetemi központba műtéti rögeltávolításra. 

     Nekünk protokollszerűen megy, mintha egy kis elromlott szerkezetet kellene - sokszor versenyfutásban az idővel - megjavítani. Egy gépezetet, aminek szíve-lelke van és nagyon szenved.

     A másik véglet pedig amikor a családorvos betelefonál, hogy most azonnal küldi a beteget, fiatal nő, mert déli 11.3O-tól égő érzése van a fejében és attól retteg, hogy nem éli meg a holnapi napot. A legrosszabb, hogy a családorvos is szentül meg volt győződve, hogy a nőnek súlyos szervi baja van. A belgyógyász kollégával együtt vizsgáltuk meg a nőt, természetesen semmit nem találtunk. A véreredmények tökéletesek voltak, az EKG is. Ilyenkor mászik az ember a falra, hogy miért nem tud a családorvos egy infúziót adni esetleg valami nyugtatóval vagy fájdalomcsillapítóval (ezt adtam neki és utána jobban érezte magát) és megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Csak pánikroham. De hogy jogilag be legyen az orvos biztosítva, bőkezűen fel kell neki ajánlani a felvételt, és hogy következő nap MRT-t készítünk. Ha ő elutasítja, annál jobb, de mindent dokumentálni kell. Miután megnyugtattam, hogy klinikailag minden a legnagyobb rendben van, semmi jel nem utal komolyabb bajra, és a gyógyszer után az állapota is javult, adtam neki még pár bogyót elvitelre és elbocsátottam. Persze, hogy volt bennem egy félsz, hogy nehogy valamit ne vegyek észre, de ugyanakkor tudtam, hogy az ilyen fiatal nők, akik a tüneteiket sem tudják rendesen, betegséghez illően vázolni, általában csak pánikrohamot kaptak vagy hiperventillálnak. Ennek ellenére még komolyan kell venni őket, és mindenképp valamit adni nekik, sokszor már csak attól megnyugszanak.

      Vagy egy másik eset. Behoznak egy fiatal férfit (a belgyógyász kollégáknak), mert otthon költözéskor veszekedett egy nagyot a barátnőjével, utána hirtelen mellkasi fájdalmai lettek, nem kapott levegőt, összeesett, nem tért magához. Mire beérnek vele a mentősök, egyből felugrik, elkezd ordítani, hogy hagyják őt békén, neki semmi baja, ő el akar menni. Három férfi kellett tartsa, hogy nyugton maradjon az ágyban, hogy legalább meg lehessen vizsgálni. Erre véletlenül az egyik aszisztensnő idegességében azt találja mondani, hogy na tessék, ilyen semmirekellő esetekre költi Németország a pénzét és az idejét. Erre a pasas még idegesebb lett, mert török lévén, rasszista megjegyzésként értelmezte. Holott erről szó sem volt. Egész egyszerűen a viselkedési módja ellen irányult a mondat. Na de ebből aztán kisebb háború lett. Megjött a férfi egész családja s az orvosi és ápolói gárda ellen szegültek. Végül azzal lehetett csak megnyugtatni, hogy külföldi aszisztenső és külföldi orvos kellett őt kezelje, mást nem engedett a közelébe.

     Tehát szép sokszínűek a mindennapok a sürgősségen. De nekünk szolgálni kell és védeni. Kiszolgálni a legkellemetlenebb beteget is, aki mindent megkövetel, holott lehet semmi baja nincs, és jogilag védeni elsősorban magunkat az ilyenféle támadásokkal szemben. 
     És mégis mi a hála? Van-e egyáltalán? Van! Például az, amikor a fentebb említett fiatal nő szívből megköszönte, hogy megnyugtattam és adtam neki gyógyszert, amit hazavihetett. Vagy az, amikor a főnök megdicsér, mert az agyvérzéses beteget gyorsan át tudtuk helyezni a másik klinikára és sikeres volt a műtét. Vagy amikor a hozzátartozók megköszönik a fáradozásunkat. Vagy mikor az idős bácsi-néni azt mondja, hogy igazán nagyon jól gondját viseltük az osztályon. Van ilyen is. Van minden. Mert emberekkel dolgzunk. És sokszor az a legnehezebb, hogy mindenkihez kedvesek és megértőek maradjunk - legalább a látszat kedvéért. Mert sok beteg pont az ellenkezőjét váltja ki belőlünk. 
     
      Visszaolvasva az írást, talán kicsit negatív voltam, de ezek maradtak meg a legjobban az elmúlt hét történéseiből... Nem a páciensek ellen akartam írni, csak az értelmetlen, időpazarlós munka ellen, amit nagyon sok páciens okoz nekünk...